MÁSODIK FEJEZET

Amikor megérkeztem, kiderült, a sereg már parancsot kapott, hogy azonnal induljanak tovább Konstantinápolyba; és azok az egységek, amelyeket a legkisebb veszteség ért a csatában, már útnak is indultak. A városban nagy volt a felfordulás. Argyropylo sebe és annak következtében beállott harcképtelensége miatt Raymond lett a főparancsnok. Végiglovagolt a városon, felkereste a sebesülteket, és olyan parancsokat adott, amelyekre szükség volt az általa kitervelt ostromhoz. Kora reggel mozgásba jött az egész sereg. A sietségben alig találtam lehetőséget arra, hogy megadjam Evadnénak a végtisztességet. Mindössze a szolgám segítségével mély sírt ástam neki a fa tövében, és anélkül, hogy megfosztottam volna katonaruhájától, belefektettem, sírjára pedig köveket halmoztam. A vakító nappali fény és ragyogás megfosztotta a helyet ünnepélyességétől; Evadne alacsony sírhantjától Raymondhoz és vezérkarához mentem, akik már útra keltek az Aranyváros felé.

Konstantinápolyt körülzárták, lövészárkokat ástak, előrenyomultak. A teljes görög flotta tengeri blokádot alkotott; a szárazföldön az Édes Vizek közelében lévő Kyat Kbanah folyótól a Propontis partján álló toronyig, végig az ősi falak mentén ostromárkokat ástak. Pera már a miénk volt; maga az Aranyszarv, a tengertől védett belváros és a görög császárok repkénnyel borított falai maradtak Európából csupán, amelyeket a mohamedánok a magukénak nevezhettek. Seregünk úgy tekintett a városra, mint biztos zsákmányra. Megszámolták a helyőrséget; nem lehetett őket immár másokkal felcserélni; minden egyes roham diadalmas volt; mert, még ha a törökök győztek is, az általuk elszenvedett emberveszteség jóvátehetetlen volt.

Egy reggel kilovagoltam Raymonddal ahhoz a fenséges dombhoz, nem messze a Top Kapitól (ágyú-kaputól), ahová Mahmud kitűzte lobogóját, és először láttam a várost. Még mindig ugyanazok a fenséges kupolák és minaretek tornyosultak a zöldellő falak fölé, ahol Konstantin meghalt, és a törökök behatoltak a városba. A körülötte lévő síkon temetők sorakoztak egymás mellett, török, görög és örmény a ciprusligeteikkel; másfajta, derűsebb fák tették változatossá a tájat. Közöttük táboroztak a görögök, és lovas századaik ide-oda közlekedtek – hol szabályos menetben, hol sebes iramban.

Raymond le nem vette a szemét a városról.

− Megszámoltam életének napjait – mondta –, egy hónap, és elesik. Maradjon velem addig; várja meg, amíg megpillantja a keresztet a Szent Zsófián; aztán térjen csak vissza békés erdejébe.

− Ön tehát – kérdeztem – azután is Görögországban marad?

− Kétségtelenül – felelte Raymond. − Ám amikor ezt mondom, Lionel, higgye el, hogy sajnálattal gondolok vissza windsori békés életünkre. Csak félig vagyok katona; az elismerést szeretem, de a háború mesterségét nem. Rodostó ostroma előtte tele voltam reménnyel és szellemmel; ott győzni, majd meghódítani Konstantinápolyt volt a reményem, a célom, becsvágyam beteljesedése. Mostanra elfogyott ez a lelkesedés, nem tudom, miért; úgy érzem, mintha homályos mélységbe lépnék; a sereg tüzes szelleme terhes számomra, a diadal elragadtatása semmi.

Elhallgatott, és a gondolataiba merült. Komoly arca, valamely asszociáció révén, felidézte bennem a félig feledett Evadnét, és éltem a lehetőséggel, hogy kifaggassam a lány különös sorsáról. Megkérdeztem, nem látott-e a katonák között hozzá hasonlót; hogy amióta visszatért Görögországba, hallott-e róla.

Evadne nevének hallatára Raymond összerezzent – nyugtalanul nézett rám.

− Tudtam, hogy beszélni fog róla – mondta. – Réges-régen feledtem őt. Amióta azonban itt táborozunk, naponta, óránként eszembe jut. Ha szólnak hozzám, az ő nevét várom felhangozni: minden kommunikáció részeként számítok rá. Ön végre megtörte a bűvöletet; mesélje el, amit róla tud.

Elmondtam találkozásomat Evadnéval; halálának történetét újra meg újra elismételtem. Raymond kínos komolysággal faggatott Evadne rá vonatkozó jóslatairól. Én úgy adtam tovább ezeket, mint egy eszelős lázas látomását.

− Nem, nem – mondta Raymond –, ne áltassa magát… mert engem nem tud. Evadne csak azt mondta, amit már tudtam… bár ez megerősíti. Tűz, a kard és dögvész! Odabenn a városban mind fellelhetők; zúduljanak egyedül az én fejemre!

Attól a naptól fogva Raymond egyre mélabúsabb lett. Olyannyira elzárkózott, amennyire csak a tisztjével járó kötelezettségek engedték. Társaságban minden erőfeszítés ellenére szomorúság ült vonásain, és szórakozottan és némán ült a körötte nyüzsgő sokaságban. Perdita visszatért hozzá, és előtte Raymond igyekezett vidámnak mutatkozni, mert Perdita, akár a tükör, Raymonddal együtt változott, és ha Raymond hallgatag és aggodalmas volt, Perdita buzgón tudakolta, és megpróbálta eltávolítani ura komolyságának az okát. Perdita az Édesvíz palotában, a szultán nyári szerájában lakott; a környező, háborútól nem szennyezett táj szépsége és a folyó üdesége kétszeresen is szívderítővé tették ezt a helyet. Raymond nem érzett megkönnyebbülést, nem nyert gyönyört sem az ég, sem a föld semmiféle megnyilvánulásából. Gyakran magára

hagyta Perditát, hogy egyedül bóklásszon; vagy könnyű dereglyén lustán sodortatta magát a tiszta vízen, a gondolataiba mélyedve. Néha vele tartottam; ilyenkor az arca mindig szomorkás volt, a hangulata levert. Szemlátomást megkönnyebbült, amikor engem látott, és némi érdeklődéssel beszélt a napi eseményekről. Kétségtelenül volt valami mindezek mögött; de amikor már-már mondani kezdte volna azt, ami a szívét nyomta, hirtelen elfordult, és sóhajtva inkább a szélre bízta a fájdalmas gondolatot.

Gyakran megesett, hogy amikor Raymond kiment Perdita szalonjából, Clara odajött hozzám, szelíden magához húzott, és azt mondta:

− Papa elment, menjünk hozzá? Szerintem, örülne önnek.

Ahogyan a körülmények engedték, teljesítettem, vagy megtagadtam a kérését. Egy este meglehetősen sok görög nemzetségfő gyűlt össze a palotában. A cselszövő Palli, a köztiszteletben álló Karazza, a harcias Ypsilanty voltak közülük a legfontosabbak. A napi eseményeket tárgyalták; a déli összetűzést; a pogányok számának csökkenését, vereségüket és menekülésüket: kis idő múlva már az Aranyváros bevételét tervezgették. Azt próbálták elképzelni, mi lesz az után, és fellengzősen beszéltek Görögország felvirágzásáról, amikor Konstantinápoly lesz a fővárosa. A beszélgetés ezután az ázsiai felderítők jelentéseire terelődött, és hogy a dögvész hány áldozatot szedett Ázsia fontosabb városaiban; számításokat kockáztattak meg arról, hogy a betegség miként terjedhet az ostromlott városban.

Raymond részt vett a beszélgetés első részében. Élénken ecsetelte, milyen szélsőséges helyzetbe került Konstantinápoly; a katonák nyúzott, viharvert, bár harcias megjelenését; az éhínség és a kór nekik dolgozik, állapította meg, és a pogányok nemsokára kénytelenek lesznek egyetlen reménységükhöz folyamodni – a megadáshoz. Szónoklata kellős közepén egyszer csak elhallgatott, mintha fájdalmas gondolat hasított volna belé; vonakodva felállt, és láttam, amint végül elhagyta a termet, és a hosszú folyosón át a friss levegőre menekült. Nem tért vissza; Clara pedig kisvártatva odaosont hozzám a szokásos kéréssel. Beleegyeztem, megfogtam kis kezét, és követtem Raymondot. Amikor ráleltünk, éppen beszállt a csónakjába, és készséggel fogadott minket társaságául. A forró nap után a hűs esti szél borzolta a folyót, és belekapott kis vitorlánkba. A város sötéten ült meg délen, miközben a közeli partok sok fénypontja és a békés éjszakában pihenő partok szépséges látványa, a mennyei fényeket tisztán tükröző víz oly bájjal ruházta fel ezt a szépséges folyót, amely méltó lett volna a paradicsomhoz. Egyetlen matrózunk kezelte a vitorlát; Raymond kormányozott; Clara a lábánál ült, átkarolta a térdét, fejét a karjára hajtva. Raymond kissé hirtelen kezdte a társalgást.

− Ez, barátom, valószínűleg az utolsó alkalom, amikor nyíltan beszélhetünk; a terveim immár mozgásba jöttek, egyre elfoglaltabb leszek. Meg aztán, szeretném egyszerre közölni önnel óhajaimat és várakozásaimat, és többé nem térni vissza erre a fájdalmas témára. Először is köszönetet kell mondanom, Lionel, amiért a kérésemre itt maradt. Először a hiúság vett rá, hogy erre kérjem: hiúságnak nevezem; bár ebben is a sors kezét látom – hamarosan szükség lesz a jelenlétére; ön lesz Perdita utolsó támasza, oltalmazója és vigasztalója. Ön viszi majd vissza Windsorba.

− Ön nélkül nem – mondtam. − Csak nem óhajt ismét különválni tőle?

− Ne áltassa magát – felelte Raymond –, a küszöbön álló elválás felett nincs hatalmam; igencsak közel van már; a napok meg vannak számolva. Megbízhatok önben? Sok napja szeretném már megosztani önnel az engem nyomasztó, titokzatos előérzetet, bár attól tartok, kineveti. Ne tegye, kedves barátom; mert bármilyen gyerekes és csacska is, részemmé vált, és nem remélhetek tőle szabadulást.

Hogyan várhatnám mégis, hogy megértsen? Ön e világból való; én nem. Maga elé tartja a kezét; önmaga részének érzékeli; és még nem választja el identitása érzetét attól a halandó alaktól, aki Lionelt alkotja. Hogyan érthetne meg akkor engem? A föld számomra sírgödör, az égbolt kripta, amely csak pusztulást ölel körül. Idő nem létezik, mert beléptem már az örökkévalóság kapuján; minden embert, akivel találkozom, hullának látok, amelyet hamarosan elhagy életet adó szikrája, a romlás és a pusztulás előestéjén.

Cada piedra un pirámide levanta,

y cada flór construye un monumento;

cada edificio es un sepulcro altivo,

cada soldado un esqueleto vivo. [lvii]

A hangja gyászos volt – mélyet sóhajtott.

− Néhány hónappal ezelőtt – folytatta –, azt hitték, meghalok; de erős volt bennem az élet. Vonzalmaim emberiek voltak; remény és szeretet voltak életem nappalának csillagai. Most – arról álmodoznak, hogy a pogányok legyőzőjének homlokára babérkoszorú kerül; méltó jutalomról, rangról, hatalomról és vagyonról beszélnek – Görögországtól mindössze egy sírt kérek. A dögvész, amelyről szóltak nekem, Konstantinápolyban van, talán annak a kipárolgásai jártak át – talán betegség jövendöléseim valódi oka. Nem sokat számít, miért vagy mi okból hat rám, a csapást semmiféle erő nem háríthatja el, és a Sors felemelt kezének árnyéka máris rám vetül.

Önre bízom, Lionel, a húgát és a gyermekét. Soha ne említse neki Evadne végzetes nevét. Kétszeresen fájlalná a különös kapcsolatot, amely hozzá fűz, és szellememet arra készteti, hogy engedelmeskedve haldokló hangjának, kövessem, ahogyan történni fog, az ismeretlen országba.

Ámulva hallgattam; hiába győzött meg szomorúsága és komor beszéde érzelmei hitelességéről és erejéről, megkíséreltem volna könnyed gúnnyal elűzni félelmeit. Bármit is akartam volna válaszolni, megakadályoztak Clara heves érzelmei. Raymond úgy beszélt, hogy nem vett tudomást a gyermek jelenlétéről, ő pedig, szegény lányka, rémülten és hittel hallgatta apja jövendölését önnön haláláról. Az apát megindította a lányka heves bánata; a karjába vette, csitította, ám megnyugtatónak szánt szavai is komorak és ijesztőek voltak.

− Ne sirasd, drága gyermek – mondta Raymond – annak a közelgő halálát, akit alig ismersz. Talán meghalok, de halálomban sem feledem, nem hagyom el soha az én Clarámat. Későbbi bánatodban-örömödben hidd el, hogy közel van apád szelleme, hogy megmentsen, vagy együtt érezzen veled. Légy büszke rám, őrizd meg rólam gyermekkori emlékeidet. Így, legdrágábbam, nem tűnök el, és nem halok meg. Egyet meg kell ígérned – egyedül a bácsikáddal szólhatsz erről a beszélgetésről, amelyet most hallottál. Ha elmentem, vigasztald édesanyádat, mondd neki azt, hogy a halál csupán azért volt keserű, mert elválasztott tőle; hogy az utolsó gondolataim hozzá szálltak. De amíg élek, ígérd meg, hogy nem árulsz el; ígérd meg, gyermekem.

Clara akadozó nyelvvel tett ígéretet, miközben a bánat önkívületében egyre karolta apját. Nemsokára partra szálltunk, s én megpróbáltam a gyermeket ért benyomást azzal enyhíteni, hogy könnyedén kezelem Raymond félelmeit. Több szó nem esett róluk; mert ahogy mondta, a végéhez közeledő ostrom mindennél lényegesebbé vált, lekötötte Raymond minden idejét és figyelmét.

A mohamedánok európai birodalma a végét járta. A Sztambul összes kikötőjét blokád alatt tartó görög flotta megakadályozta felmentő csapatok érkezését Ázsiából; a szárazföld felé az összes kivezető út járhatatlanná vált, csak néhány elkeseredett kitörés fordult elő, ezek azonban úgy apasztották az ellenség létszámát, hogy egyáltalán nem hatottak a mi sorainkra. A helyőrség immár annyira megfogyatkozott, hogy a várost nyilvánvalóan be lehetett venni rohammal; de a humanitás és a politika egyaránt lassabb előrenyomulást diktált. Aligha kételkedhettünk benne, hogy ha a végsőkig szorongatjuk a várost, a bekövetkező győzelem és vereség dühében palotái, templomai és kincsei elpusztulnak. A védtelen polgárok már így is szenvedtek a janicsárok barbárságától, s roham, zűrzavar és vérfürdő esetén szépség, gyermeki ártatlanság és rokkantság egyaránt a katonák brutális dühének martaléka lett volna. Az éhínség és a blokád a diadal biztos eszközei voltak; ezekre alapoztuk győzelmi reményeinket.

A helyőrség katonái mindennap megtámadták előretolt állásainkat, és hátráltatták munkánkat. Tűzoltóhajókat indítottunk különböző kikötőkből, ám katonáink néha visszarettentek azoknak az embereknek a merészségétől, akik nem életben maradni akartak, hanem drágán akarták adni az életüket. A helyzetet csak súlyosbította az évszak: nyár volt, amikor az ázsiai szél tűrhetetlen hőséget hozott, amikor kiszáradt az erek sekély árka, a tenger végtelen medencéje pedig szinte sugárzott a napfordulói nap enyhülést nem ismerő sugaraitól. Az éjszaka sem hozott felfrissülést a földnek. Nem hullott harmat; hiányzott fű és virág; a fák is kornyadoztak; s a nyár a tél átkozott álcáját öltötte, ahogy csendben és lángokkal megfosztotta megélhetésétől az embert. Hiába próbált a szem holmi északi felhőt felfedezni a makulátlan mennyeken, amely a változás reményét és nedvességet jelentett volna a nyomasztóan szélcsendes légkörben. Minden komor volt, perzselő, megsemmisítő. Minket, ostromlókat viszonylag kevésbé érintettek ezek a nehézségek. A környező erdők árnyékot nyújtottak – a folyó állandó vízellátást biztosított nekünk; no igen, külön osztagok szállították a jeget a Haemuson és az Athoszon meg Makedónia hegyein állomásozó erőinknek, miközben hűsítő gyümölcs és egészséges étel adta vissza dolgozóink erejét, és tette elviselhetőbbé számunkra a szélcsendes levegőt. Csakhogy a városban a dolgok más arcot mutattak. A napsugarakat visszaverte a kövezet és az épületek – a közkutak nem működtek – a rossz minőségű élelem, amelyből egyébként kevés is volt, szenvedést okozott, ezt csak súlyosbította a betegség pusztítása; miközben a helyőrség minden fölösleget elkobzott a maga számára, dúlással és pusztítással növelve a háború szükségszerű bajait. Mégsem kapituláltak.

A háborúzás menete hirtelen megváltozott. Több kitörésre nem került sor; és akadálytalanul végezhettük munkánkat. Ami még különösebb volt, amikor a katonák a városfal közelébe merészkedtek, a falakon nem járt senki, nem meredt ágyú a betolakodókra. Amikor Raymondnak jelentették ezeket, megparancsolta, hogy aprólékosan derítsék fel, mi történik a falakon belül, és amikor kémei visszatértek, és csak némaságot és elhagyatottságot jelentettek a városból, Raymond kiadta az utasítást, hogy sorakozzon fel a sereg a kapuk előtt. A falakon nem jelent meg senki; a kapuk ugyan be voltak zárva és reteszelve, de mintha azokat sem őrizték volna; odafenn számtalan kupola és csillogó félhold döfött az égbe; miközben a vén falak, századok túlélői, repkénnyel borított tornyaikkal és gyommal benőtt pilléreikkel úgy álltak, mint a sziklák holmi lakatlan pusztaságban. A városból se kiáltozás, se jajgatás, csupán néha-néha egy-egy kutya vonítása törte meg a déli csendet. A mi katonáinkra is átragadt a baljós némaság; a zene elhallgatott; a fegyvercsörgés elült. Mindenki suttogva fordult a társához, hogy mi lehet ennek a váratlan békességnek az oka; miközben Raymond egy magaslatról próbálta távcsővel kifürkészni az ellenség hadicselét. A házak teraszain nem lehetett embert látni; a város magasabban fekvő részein mozgó árnyék nem jelezte élőlény jelenlétét; a fák sem hajlongtak, hanem mozdulatlansággal utánozták az építészet stabilitását.

A csendben végül tisztán hallhatóvá vált a lódobogás. A csapatot Karazza, a tengernagy küldte, leveleket hoztak a főparancsnoknak. Az iratok tartalma fontos volt. Az előzőéjszaka egy, a szeráj falának közelében horgonyzó kisebb hajó őrszeme fojtott evezőcsapásokra figyelt fel; tizenkét kis csónakot fedeztek fel, mindegyikben három janicsárral, akik megpróbáltak átjutni a flottán a szemben lévő partra, Scutariba. Amikor látták, hogy észrevették őket, tüzeltek muskétáikkal, és néhányan előrejöttek, hogy fedezzék a többieket, amelyek erejüket megfeszítve igyekeztek könnyű bárkáikon elmenekülni az őket körülvevő, sötétlő hajótestek közül. Végül az összes elsüllyedt, és két-három fogoly kivételével mind vízbe fulladtak. A túlélőkből nem sokat tudtak kiszedni; ám óvatos válaszaikból is kiderült, hogy több hasonló küldetés előzte meg ezt az utolsót, és számos magas rangú és fontos török menekült Ázsiába. Az emberek megvetően utasították vissza a vádat, hogy lemondtak a város védelméről; és az egyikük, a legfiatalabb, az egyik matróz gúnyolódására így kiáltott fel:

− Vegyétek be, keresztény kutyák! vegyétek a palotákat, a kerteket, a mecseteket, atyáink lakhelyeit – és velük a dögvészt; a pestis az, ami elől menekülünk; ha nektek barátnétok, öleljétek a kebletekre. Allah átka ül Sztambulon, osztozzatok a sorsában.

Karazza ezt a beszámolót küldte Raymondnak: ám a katonák között rettenetesen eltúlzott, bár ezen alapuló történet terjedt el. Azt suttogták, hogy a város a pestis áldozata; óriási hatalma kiterjedt a lakosok többségére; Konstantinápoly ura a Halál lett.

Leírtak egy festményt [lviii], amelyen a föld összes lakója rettegve sorakozik fel, hogy szembesüljön a Halállal. A gyengék és a betegek menekültek; a harcosok visszavonultak, bár még menekülés közben is fenyegetőztek. Farkasok és oroszlánok és a sivatag számos más szörnyetege tört ordítva ellene; miközben a sötét Képzelgés kísérteties lándzsáját rázva lebegett, magányos, ám legyőzhetetlen ellenségként. Éppen így volt a görög sereggel. Meggyőződésem, hogy ha Ázsia katonáinak miriádjai keltek volna át a Propontison, és védelmezték volna az Aranyvárost, minden egyes görög rátámadt volna túlerőben lévő seregükre, és hazafias dühvel áldozta volna életét a hazájáért. Csakhogy itt nem bajonettek sövénye állt ellen, nem halálosztó tüzérség, nem merész katonák remek sorfala – az őrizetlen falakon át könnyű lett volna behatolni – az üres paloták fényűző szállást nyújtottak volna; ám a Szent Zsófia kupolája fölött a babonás görögök a Pestist látták, és rémülten húzódtak vissza előle.

Raymondot egészen más érzések hajtották. Diadaltól sugárzó arccal ereszkedett le a dombról, és kardjával a kapura mutatva megparancsolta katonáinak – le azokkal a barikádokkal –, amelyek immár a végső akadályt jelentették a legteljesebb győzelemhez. A katonák döbbent és rémült arccal reagáltak derűs szavaira, ösztönösen hátrahúzódtak, Raymond a sorok elé lovagolt, és így szólt:

− Esküszöm a kardomra – kiáltotta –, hogy nem fenyeget titeket semmiféle rajtaütés vagy hadicsel. Az ellenséget legyőztük; a kellemes helyek, a város nemes hajlékai és zsákmánya immár a tiétek; törjétek be a kaput; lépjetek be, és vegyétek birtokotokba őseitek lakhelyeit, jogos örökségeteket!

Általános borzongás és rémült suttogás futott végig a sorokon; egyetlen katona sem mozdult.

− Gyávák! – kiáltott fel csüggedten a vezérük. – Adjatok egy szekercét! Bemegyek én egyedül! Kitűzöm a zászlótokat; és amikor meglátjátok annak a minaretnek a tetején, ott, bátorságot meríthettek, és odagyűlhettek!

Most az egyik tiszt lépett elő.

− Tábornok úr – mondta –, nem félünk sem a moszlimok bátorságától, sem a fegyvereiktől, sem a nyílt támadásuktól, sem a váratlan rajtaütésüktől. Készek vagyunk kitárni keblünket, megtettük már tízezerszer, a pogányok golyóinak és szablyáinak, és dicsőséges halált halni Görögországért. De nem akarunk halomra hullni, mint mérgezett kutyák nyáron, a város dögvészes levegőjétől – nem merünk a Dögvész ellen vonulni!

Az embertömeg gyenge és tehetetlen hangadó, vezér nélkül; ám ha megadod nekik, visszanyerik a sokaságukban rejlő erejüket. Most ezernyi hang harsogása reszkettette meg a levegőt – az egetverő taps általános volt. Raymond látta a veszélyt; kész volt megóvni katonáit az engedetlenség bűnétől; mert tudta, mihelyt vetélkedni kezd a parancsnok meg a serege, minden tett és szó az előbbit gyengíti, az utóbbit erősíti. Megparancsolta, hogy fújjanak visszavonulást, és az ezredek rendben visszatértek a táborba.

Siettem beszámolni ezekről a különös eseményekről Perditának; hamarosan csatlakozott hozzánk Raymond is. Búskomornak és zaklatottnak látszott. Húgomat megdöbbentette elbeszélésem.

− Mily csodás és megmagyarázhatatlan – kiáltotta –, minden emberi képzeletet felülmúló az ég akarata!

− Ostoba asszony – kiáltotta dühösen Raymond –, tán ön is pánikba esett, ahogyan vitéz katonáim? Mi lenne megmagyarázhatatlan, könyörgök, egy ilyen természeti jelenségben? Nem dühöng-e tán a dögvész évről évre Sztambulban? Miért lenne csodálatra méltó, hogy az idén, amikor Ázsiában példátlanul fertőzőképes, duplán arat ebben a városban is? Miért lenne meglepő, hogy ostrom idején, amikor nagy a szükség, rendkívüli a hőség meg a szárazság, szokatlanul arat? Kevésbé meglepő, hogy a helyőrség, elcsüggedvén, mivel képtelen volt tovább kitartani, kihasználta flottánk hanyagságát, és elmenekült az ostrom és a fogság elől egyaránt. Nem a dögvész az… esküszöm az élő Istenre! Sem nem a dögvész, sem holmi leselkedő veszély nem az, amely elriaszt minket, ahogyan madárijesztő a madarakat aratás idején a szabad prédától, hanem ostoba babonaság… így lett hősök céljából bolondok játszmája; az emelkedett lelkűek becses törekvéséből ezeknek a gyáva nyulaknak a játékszere! Sztambul mégis a miénk lesz! Esküszöm eddigi munkálkodásomra, megkínzatásomra és bebörtönzésemre, győzelmeimre és kardomra, reményeimre és hírnevemre, jutalmukra váró korábbi érdemeimre teszem le a legszentebb esküt, hogy tulajdon kezemmel tűzöm ki a keresztet annak a mecsetnek a tetejére!

− Legdrágább Raymond! – szakította félbe esdeklőn Perdita.

Raymond fel-alá járkált a szeráj márványpadozatán; ajka is belesápadt a dühbe, amint, reszketve, megformálta haragos szavait – a szeme lángot szórt, mozdulatait mintha maga az indulat fogta volna vissza.

− Perdita – folytatta türelmetlenül –, tudom, mit óhajtana mondani; tudom, hogy szeret, hogy jó és gyengéd; de ez nem asszonyi munka – női szív nem is érezheti át a hurrikánt, amely engem tép!

Szinte félni látszott önnön erőszakosságától, és hirtelen elhagyta a csarnokot: Perdita csüggedten tekintett rám, hát követtem. Raymond immár a kertben járkált: felfoghatatlan érzelmi vihar dúlt a lelkében.

− Hát már mindörökké a szerencse játékszere leszek? – kiáltotta. – Úgy kell-e lennie, hogy az eget ostromló ember önnön faja porban kúszó csúszómászóinak áldozata legyen? Ha az ön helyében volnék, Lionel, és még sok esztendő várna rám, a szeretet bevilágította napok hosszú egymásutánja, frissen sarjadt remények kifinomult élvezetei, tán megadnám magam, eltörném tábornoki pálcámat, és Windsor ligeteiben keresnék megnyugvást. De hamarosan meghalok! – nem, ne szakítson félbe! –, nemsokára meghalok. Eltávozom a sok nép lakta földtől, az emberek együttérzésétől, az én egyetlen, szeretett Perditám szerelmétől. Ez a sors akarata! így rendelte a Legfelső Úr, akinél nincs apelláta: akinek megadom magamat. De hogy elveszítsek mindent – elveszítsem az életet, a szerelmet és a dicsőséget is! Az nem lehet!

Én, és néhány rövidke esztendő múlva önök mind – ez a pánikba esett sereg és a szép Görögország összes lakói, nem leszünk. De új nemzedékek születnek, s folytatódnak mindörökre, akiket boldoggá tehetnek mostani tetteink, megdicsőíthet a mi vitézségünk. Ifjúkoromban azért imádkoztam, hogy egyike lehessek azoknak, akik fenségessé teszik a történelem lapjait; akik felemelik az emberi fajt, s ezt a földgolyót a hatalmasok lakhelyévé teszik. Jaj, Raymondnak! Ifjúkori imája hiábavaló volt – férfikorának reménységei semmivé lettek!

Ott benn, a városban lévő börtönömből kikiáltottam a városnak, hamarosan urad leszek! Amikor Evadne megjósolta a halálomat, úgy hittem, Konstantinápoly Meghódítója lesz a sírkövemre vésve, s elfojtottam minden halálos félelmet. Itt állok meghódított falai előtt, mégsem merem hódítónak nevezni magamat. Ne legyen így! Avagy nem ugrott-e le Nagy Sándor az oxydraceusok városának falairól, hogy megmutassa gyáva katonáinak a győzelemhez vezető utat, egyedül nézve szembe a védők kardjaival? Így dacolok én is a dögvésszel – és ne kövessen bár senki, kitűzöm a görög lobogót a Szent Zsófia csúcsára.

Ilyen heves érzelmek ellen hiábavaló volt a józan ész. Hiába mutattam rá, hogy amikor eljön a tél, a hideg szétszórja a dögletes levegőt, s visszaadja a görögök merszét.

− Ne beszéljen más évszakról, csak erről! – kiáltotta. − Megéltem immár utolsó telemet, s e mostani év, 2092 lesz sírkövemre vésve. Már látom – folytatta, gyászosan felemelve tekintetét – létem határát és hamarosan bekövetkező végét, amelyen túl az eljövendő élet homályos rejtélyébe merülök. Készen állok rá, hogy új ragyogó fénysugarat hagyjak magam után, amelyet a legkomiszabb ellenségeim sem tudnak befelhőzni. Ezzel tartozom Görögországnak, önnek, életben maradó Perditámnak és önmagamnak, a nagyravágyás áldozatának.

Egy szárnysegéd zavart meg minket, aki jelentette, hogy Raymond stábja összegyűlt a tanácsteremben. Ő közben arra kért, lovagoljak végig a táboron, figyeljem meg, aztán jelentsem, milyen a katonák hangulata; aztán magamra hagyott. A nap eseményeitől a végletekig izgatott voltam, s ezt csak fokozták Raymond szenvedélyes szavai. Jaj az emberi észnek! A görögöket vádolta, hogy babonásak: hogyan nevezte volna akkor önnön hitét Evadne jóslatában? A palotából a síkra lovagoltam, ahol a tábor állt, s lakóit felbolydulva találtam. Többek érkezése a flottától a csodákról szóló, friss beszámolókkal, az immár köztudomású dolgok eltúlzása, régi próféciák felidézése és a félelmetes történetek azokról az egész vidékekről, amelyeket kipusztított az idei dögvész megriasztották és foglalkoztatták a katonákat. Megszűnt a fegyelem, a sereg feloszlott. Minden egyed, aki korábban a nagy egész része volt, s csak a többiekkel összhangban mozdult, most olyan kis egységgé olvadt, amilyennek a természet alkotta, és csak magára gondolt. Először csak egyesével-kettesével szökdöstek, később nagyobb csapatokban, később, minthogy a tisztek nem akadályozták őket, egész zászlóaljak indultak el a Makedóniába vezető úton.

Éjféltájban tértem vissza a palotába, és Raymondot kerestem; egyedül volt, szemlátomást uralkodott magán; fegyelme olyan önuralomnak tetszett, amelyet az az elhatározás szült, hogy egy bizonyos viselkedési módot fog követni. Higgadtan hallgatta végig beszámolómat a sereg feloszlásáról, majd azt mondta:

− Tudja, Verney, eltökélt szándékom, hogy nem hagyom el ezt a helyet, amíg egyértelműen és bevallottan nem lesz a miénk Sztambul. Ha a körülöttem lévők félnek követni engem, majd találok másokat, merészebbeket. Napkelte előtt vigye parancsaimat Karazzához, és ön is kérje meg, hogy küldje el tengerészeit és flottáját; ha rávehetek egyetlen ezredet, hogy támogassanak, a többi természetesen követni fog. Küldje ő ezt az ezredet. Holnap délre várom önt vissza.

Ezt szegényes fortélynak véltem, de biztosítottam őt engedelmességemről és buzgalmamról. Magára hagytam, hogy pihenjen néhány órát. Napkeltére felfegyverkeztem a lovagláshoz. Egy ideig várakoztam még, el akartam búcsúzni Perditától, s ablakomból lestem a napkeltét. Felhágott az égre az aranyló ragyogás, s a fáradt természet a hőség és a szomjas pusztulás egy újabb napjának elviselésére ébredt. Egyetlen virág sem emelte harmatos fejét, hogy köszöntse a hajnalt; a síkságokon kiégett a fű; a forró levegőben nem röpködtek madarak; egyedül a kabócák, a nap gyermekei zendítettek rá éles és fülsiketítő dalukra a ciprusok meg az olajfák között. Láttam, hogy Raymond szénfekete harci ménjét a palota kapujához vezették; nem sokkal később tisztek kis csapata érkezett; minden arcon, minden álom nem frissítette szemben gond és félelem látszott. Raymondot és Perditát együtt találtam. Raymond a felkelő napot nézte, s fél karjával a kedves derekat ölelte; Perdita az aggodalom és a gyengédség elegyével nézte őt, élete napját. Raymond dühösen förmedt rám, amint meglátott.

− Még itt? – kiáltotta. − Ez lenne ígért buzgalma?

− Megbocsásson – feleltem –, de már itt sem vagyok.

− Nem, ön bocsásson meg – válaszolta –, nincs jogom parancsolni vagy szemrehányást tenni; ám életem az ön távozásán és gyors visszatértén múlik. Ég önnel!

Hangja visszanyerte udvarias csengését, de arcán még mindig felhő ült. Maradtam volna; óvatosságra intettem volna Perditát, ám Raymond jelenléte megakadályozott ebben. Nem volt ürügyem a habozásra; s amikor másodszorra is búcsút mondott, megszorítottam a kezét; hideg és nyirkos volt.

− Vigyázzon magára, drága uram – mondtam.

− Nem – mondta Perdita –, az az én dolgom. Jöjjön vissza gyorsan, Lionel.

Raymond szórakozottan játszott a húgom szőke fürtjeivel, az pedig az urához simult; kétszer tekintettem vissza, hogy újra lássam ezt a páratlan párt. Végül, lassú és súlyos léptekkel, elhagytam a csarnokot, és felugrottam a lovamra. Ebben a pillanatban Clara repült felém, és átkulcsolta a térdemet.

− Siessen vissza, bácsikám! Drága bácsikám, oly ijesztő álmaim vannak; nem merem elmondani anyámnak. Ne legyen távol sokáig!

Biztosítottam, hogy nem fogok késlekedni, és aztán, kis kíséretemmel, ellovagoltam a Márvány-tenger tornya felé.

Teljesítettem megbízatásomat; beszéltem Karazzával. Kissé meglepődött; majd meglátja, mondta, mit tehet; de ehhez idő kell; és Raymond úgy parancsolta, térjek vissza délre. Lehetetlenség lett volna bármit is megvalósítani ilyen rövid idő alatt. Vagy itt kell maradnom másnapig; vagy vissza kell jönnöm, miután jelentettem a tábornoknak, hogy állnak itt jelenleg a dolgok. Könnyen döntöttem. A nyugtalanság, a félelem attól, hogy mi történhet, a Raymond céljaiban való kételkedés arra ösztönzött, hogy késedelem nélkül visszatérjek hozzá. Elhagyva a Héttornyot, kelet felé lovagoltam. Kerülőt tettem, főként azért, hogy felmenjek az előbb említett dombra, ahonnan kilátás nyílt a városra. Nálam volt a távcsövem. A város déli napfényben fürdött, tiszteletre méltó falai festőién határolták. Közvetlenül előttem állt a Top Kapi, a kapu, ahol Mohamed betört a városba. A közelében óriás, vén fák, a kapu előtt mozgó emberalakokat láttam – nagy érdeklődéssel emeltem a szememhez a távcsövet. Lord Raymondot láttam a harci ménjén; körötte tisztek kis csapata; mögöttük katonák és altisztek kusza serege, fegyelmezetlenül, fegyvereiket eldobálva; zene nem szólt, zászlók nem lobogtak. Egyetlen lobogót láttam csak, amelyet Raymond vitt; a város kapujára mutatott vele. Néhányan a segítségére siettek; nőtt a számuk; közös erőfeszítésükkel lerombolták az akadályt, kaput, kapurostélyt, kerítést elsöpörtek; és immár megnyílt előttük a város szívébe vezető széles, napfényben fürdő út. Az emberek hátrahőköltek, mintha máris megrémültek volna attól, amit tettek, és arra számítottak volna, hogy holmi Nagy Hatalmú Fantom tör rájuk sértett méltóságában a nyílásból. Raymond kicsit megugratta a lovát, megragadta a lobogót, és számomra nem hallható szavakkal (ám az azokat kísérő gesztusokat szenvedélyes energia jellemezte) szemlátomást ünnepélyesen felszólította az embereit, hogy tartsanak vele; de amint beszélt, a sokaság inkább elhátrált tőle. Most a felháborodás ragadta magával; sejtettem, hogy szavaiból megvetés szól – aztán elfordult gyáva kísérőitől, és egyedül készült bevonulni a városba. Még a lova is vonakodni látszott a végzetes bevonulástól, Raymond kutyája, ez a hű eb nyüszítve, esdekelve feküdt keresztbe előtte az úton – ám egy pillanat múlva Raymond megsarkantyúzta paripáját, amely előrelendült, s Raymond, a kapu elhagyva, egyedül ügetett végig a széles, elhagyott úton.

Eddig a percig lelkem egyedül a szememben lakozott. Ámulva, ugyanakkor félve és lelkesen bámultam. Most az utóbbi vált uralkodóvá. Megfeledkeztem a távolságról.

– Veled megyek, Raymond! – kiáltottam, ám amint elvettem szememtől a távcsövet, alig tudtam kivenni a tömeg törpe alakjait, akik tőlem mintegy egymérföldnyire vették körül a kaput; Raymond alakja eltűnt. Hajtott a türelmetlenség, sarkantyúzva és eleresztett szárral vágtattam lefelé a dombról, hogy még a veszély előtt nemes, istenekhez hasonlatos barátom mellett legyek. Házak és épületek takarták el előlem a várost, amint a síkra értem. De ebben a pillanatban robaj hallatszott. Mennydörgésszerűén reszkettette meg a leget, miközben elsötétült az ég. Egy pillanat múlva ismét megláttam az ódon falakat, fölöttük sötét felhő kavargott; épületdarabok örvénylettek fölötte, bár a füstben csak félig látszottak, miközben odalenn lángok csaptak fel, s egymást követő robbanások töltötték be a levegőt rettenetes dörejjel. A magas falakon átrepülő törmelék és a repkény borította tornyokat megrengető robbanások elől menekülő katonák tódultak az útra, amelyen haladtam; körülvettek, képtelen voltam előbbre jutni. Türelmetlenségem a végsőkig fokozódott; kezemet a katonák felé nyújtottam; ünnepélyesen felszólítottam őket, hogy forduljanak vissza, és mentsék meg tábornokukat, Sztambul meghódítóját, Görögország felszabadítóját; könnyek, igen, könnyek ömlöttek forró patakként szememből – nem akartam hinni a pusztulásában; bár az égboltot elsötétítő minden egyes törmelékdarab mintha a mártírrá lett Raymond egy-egy részét vitte volna magával. Iszonytató látványok öltöttek alakot szemem előtt a füstös felhőkben, amelyek ott lebegtek a város fölött; megkönnyebbülést csupán erőfeszítésem hozott, hogy a kapuhoz jussak. Ám amikor célomhoz értem, a szilárd falakon belül csupán lángban álló várost tudtam kivenni: a nyílt út, amelyen Raymond ellovagolt, füstbe és lángba borult. Egy idő múlva a robbanások abbamaradtak, de különböző helyeken változatlanul lángok csaptak fel; a Szent Zsófia kupolája eltűnt. Különös (talán a légrobbanások okozta rengés okozta), de hatalmas, fehér viharfelhők emelkedtek felfelé a déli láthatáron, és gyűltek a fejem fölé; a kék végtelenen ezek voltak az első foltok hónapok óta, és ebben a tébolyban és csüggedésben mégis örömöt okoztak. Odafenn elhomályosult a boltozat, villám csapott le a súlyos felhőkből, amelyet nyomban mennydörgés követett; és leszakadt a sűrű eső. A város lángnyelvei meghajlottak alatta; és a romokból felszálló füst és por eloszlott.

Akkor érzékeltem a tűz csillapodását, amikor, ellenállhatatlan késztetéstől hajtva, beljebb merészkedtem a városba. Ezt csak gyalog tehettem, mert a ló nem tudott átkelni a rengeteg törmeléken. Korábban sosem jártam a városban, nem ismertem. Az utcákat törmelék torlaszolta el, füstölgő romok; felhágtam egy rakásra, de csak további halmokat láttam; semmi nem árulta el, hol lehet a város központja, merre vezethetett Raymond útja. Az eső elállt; a felhők a láthatár alá süllyedtek; este volt immár, és a nap gyorsan lement nyugaton. Tovább botorkáltam, amíg olyan utcára értem, amelynek félig megégett faházait lehűtötte az eső, és szerencsére épségben hagyta a puskapor. Arra siettem – eddig nem láttam ember nyomát. Azonban az arc nélküli embermaradványok egyike sem lehetett Raymond; hát elfordítottam tekintetemet, ám szívem összefacsarodott. Nyílt térre értem – a közepén törmelékhegy állt, jelezve, hogy itt korábban nagymecset lehetett – és itt, szanaszét szóródva, a fényűzés és a gazdagság kellékeit láttam megpörkölődve, tönkretéve – mégis mutatva, mik voltak egykor –, ékszereket, gyöngysorokat, hímzett köntösöket, dús prémeket, ragyogó kárpitokat és keleti díszeket, mintha csak azért gyűjtötték volna őket itt össze, hogy itt pusztuljanak; ám az eső félbeszakította a pusztítást.

Órák teltek, amíg ebben a romhalmazban kerestem Raymondot. Néha megmászhatatlan romhegyek állták utamat; a még égő tüzek megperzseltek. A nap lenyugodott; a levegő nyirkos lett – és az esthajnalcsillag immár nem társtalanul ragyogott. A lángok lobogása tanúsította a tovaterjedő pusztulást, miközben a váltakozó fény és árnyék játékaként, köröttem a romhalmok gigantikus és ijesztő formákat öltöttek. Egy pillanatra megadhattam magamat a képzelet teremtő erejének, és egy pillanatra csillapított a felmerülő fenséges képek látványa. Emberszívem dobogása visszarántott az átkozott valóságba. A halálnak ebben a vadonjában hol vagy, ó, Raymond – Anglia dísze, Görögország megszabadítója, „megíratlan monda hőse” [lix], ebben az égő káoszban hol vannak drága maradványaid? Hangosan szólítottam – az éj sötétjében, az elesett Konstantinápoly romjai fölött hallatszott a neve; hang nem felelt – a visszhang is néma volt.

Letaglózott a fáradtság; a magány nyomasztotta szellememet. A porral átitatott, perzselő levegő, az égő paloták hősége és füstje megbénította tagjaimat. Hirtelen éles éhség tört rám. Az izgalom, amely eddig megtartott, most elveszett; mint ahogy az épület, amelynek meglazulnak oszlopai és alapja meginog, megroggyan, és összeomlik, éppúgy, amint elhagyott a lelkesedés és a remény, elfogyott az erőm. Leültem egy, még pusztulásában is hatalmas és fenséges épület egyetlen megmaradt lépcsőjére; néhány romos fal, amelyeket nem döntött le a puskapor, fantasztikus csoportot alkotva állt, s a halom tetején időről időre tűz táncolt. Egy darabig küzdött az éhség az álmossággal, majd forogni kezdtek előttem a csillagok, aztán eltűntek. Megpróbáltam feltápászkodni, de súlyos szemhéjam lecsukódott, kimerült tagjaim pihenést követeltek – fejemet a kövön pihentettem, megadtam magamat a teljes feledés kegyes érzésének; és a pusztulásnak ezen a színhelyén, a kétségbeesésnek azon az éjjelén – elaludtam.